Az utcán állok, s nézek: szíve szakadt emberek,
Megviselt arcukon ülnek aprópici rejtjelek.
A bottal járó néni fejlehajtva andalog,
A párjára már odaát vigyáznak az angyalok.
Elsuhan egy gördeszkás komoran de délcegen,
Vállát nem csak táska húzza, de azt elbírni képtelen.
Lobonchajú rockersrác miért vagy ilyen keserű?
Lelked puha kispárna, a keserűség benne tű.
Bolondos ifjú kiabál: vigyétek ezt, vegyétek!
De panaszait nem tárja eleségül elétek.
Nyitott könyvként üldögél a hontalan a padon,
mosolyogva viccet mesél... nem réved a napon
mikor lakcímkártyája üresebbre íródott,
étel s ital nélkül hetekig csak kínlódott.
hűvös szél csendül beljebb húzza lábát
a hídalatt lakó férfi mert nem melegíti máját
az a bizonyos féldecis éltető nedű íze,
ráhúz egy ottheverő üvegre megtudni,hogy víz-e?
értetlen ülök itt erőltetem menetem,
erőegyenlőemszerá jár még a fejemben
mi a kívül és mi a benn fejből ki és visszabe,
hol látom,amit képzelek bennvane vagy kinnvane?
viszont elszáll,ha hagyod hogy elvesszen benned
íratlan mivoltod s marad olvasatlan kelmed.
sűrűn nyomd a mentést hát: balfelső floppyikon.
így fogsz majd te szólni fényesős partikon
de maradhatsz,ha akarsz újkori anonimusz,
csak erőltesd a meneted teljen a papirusz.
legyen rád büszke Radnóti és Kosztó,
az életed te írod a világ egy nagy posztó.
Utolsó kommentek